Babits Mihály életmű

1883. november 26-án született Szekszárdon, erősen vallásos értelmiségi család gyermekeként. Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt, édesanyja Kelemen Auróra művelt, versszerető asszony. Tanulmányait Pesten, Pécsett, a ciszterciek gimnáziumában végezte, majd érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-francia (az utóbbi helyett később latin) szakos hallgató lett. Négyesy László híres stílusgyakorlat óráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin-magyar szakon szerzett diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. Baján, Szekszárdon, Újpesten, Pesten, Szegeden dolgozott gimnáziumi tanárként (1906–1908). Első műveivel a Holnap című antológiában jelent meg (1908). Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Fekete zongora c. művével egyetemben érthetetlennek találták. Az induló Nyugat állandó munkatársa lesz 1908-ban, és ekkor utazik Itáliába, ahol elhatározza az Isteni színjáték lefordítását. 1909-ben első verseskötetével - Levelek Iris Koszorújából - az új magyar költészet első vonalába lép. Ezekben a korai versekben - egészen az első világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust.

A nyári vakációt Babits mindig utazással töltötte. 1909 és 1910 nyarán újra Itáliában járt, a következő évben pedig Dél-Franciaországon át Párizsba látogatott. 1911-ig Fogarason, majd 1911–1916 között több budapesti gimnáziumban tanított. Most már itt van a szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költői nagyságát. Egyre nagyobb műfordítói munkát végez, belefog Dante Isteni színjátékának lefordításába (ez lett élete legnagyobb és legjelentékenyebb fordítói eredménye), hamarosan kiderül, hogy kitűnő kritikus és esszéíró. Szemléletében van sok konzervatív vonás is, de ez a kultúra eredményeinek őrzésére vonatkozik, és nem a politikára, még csak nem is a kultúrpolitikára. Szemben áll az akadémikus maradisággal, és érdeklődése lassanként a társadalmi kérdések felé is fordul. 1910-1911-ben jelentek meg Babits első irodalomtörténeti, irodalomkritikai munkái. 1911 áprilisában jelent meg második kötete, amelynek versei Henri Bergson és Nietzsche filozófiájának hatását mutatják. 1911-től a Nyugatnak is állandó munkatársa lett, Rákospalotáról járt be a Bristol kávéházba a szerkesztőségi ülésekre. 1913-ban jelent meg Dante fordításának, az Isteni színjátéknak első része és ugyanez évben látott napvilágot első regénye A gólyakalifa (a Nyugat közölte folytatásokban), könyv alakban csak 1916-ban adták ki.

A háború kitörésének híre Babitsot Szekszárdon érte. A katonai szolgálat alól szívműködési rendellenes-ségek miatt felmentették. Az első világháború kitörése őt is a politika felé mozdítja: költészetében megszólal a harcos pacifista, az indulatos antimilitarista hangja. A békevágy klasszikus költeményeit írja a háború alatt. A világ és benső zaklatottságának kifejezésére az expresszionizmushoz közeledve - a korábban kedvelt klasszikus formákkal szakítva - műveit a formabontás, a prózaiság jellemzi. Az 1915-ben született Játszottam a kezével c. versét hazafiatlansággal és erkölcstelenséggel vádolták. Hecckampány indult a pacifista költő ellen. Babits ellen fegyelmit indítanak, minek következtében a hatalom felfüggeszti tanári állásából. 1916 januárjában jelent meg Babits harmadik kötete a Recitativ című. Ady ez alkalomból verssel üdvözölte a költőt. A háború után lelkesen fogadja 1918-ban a polgári forradalmat.

A polgári forradalom pedig egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat nem érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Az ellenforradalom mégis kommunista forradalmisággal vádolja. Megfosztják katedrájától, a nyugdíjat is megvonják tőle. Ettől kezdve csak az irodalomból él. Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a művésznek "elefántcsonttorony"-ba kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot.

Ebben az időben (1921-ben) nősül, felesége a Török Sophie néven író Tanner Ilona, költőnő. (A költő 1912-ig egy vaskos füzetbe jegyezte, ill. másolta minden versét; mivel Török Sophie, a felesége 1935-ben a füzet kemény födelére ráfestette Carpaccio zenélő angyalát, a kéziratgyűjteményt Angyaloskönyv néven tartjuk számon.) Élete irodalommal-kultúrával telik. Versei, tanulmányai, műfordításai mellett egyre gyakrabban jelennek meg finoman költői novellái és a polgári élet hanyatlását ábrázoló, igen jó lélekrajzú, sivár világot tükröző regényei (a legjelentékenyebb ezek között a Halálfiai). Az ellenforradalmi kortól idegenkedő, de a forradalmaktól is elidegenedett polgári költészet most már benne látja a vezérét. Tekintélye nőttön-nő, és a hivatalos irodalom is békülni akar vele. A Kisfaludy Társaság is tagjává választja. Közben a műpártoló, dúsgazdag Baumgarten Ferenc Ferdinánd végrendeletében vagyonának kamatait a magyar irodalomra hagyományozta, Babits Mihályt jelölve ki az alapítvány kurátorának, akinek döntő szava van, hogy évről évre kik kapják a Baumgarten-díjat. Ez a helyzet irodalompolitikai hatalmat adott a kezébe. S közben a Nyugatnak is ő lett a főszerkesztője. A Nyugat pedig akkor is a legnagyobb tekintélyű folyóirat volt, amikor alig néhány száz példányban jelent meg. A színvonalas irodalmi életben az számított írónak, akinek írásai megjelentek a Nyugatban, vagy megjelent könyvéről a Nyugat kritikai rovatában írtak.

Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet a fiataloknak, érdeklődve fordult a népi költők felé. Csak azoktól idegenkedett, akik a költészetben nyíltan politizáltak. József Attiláról kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő, de csak élete legvégén látta be, hogy az utánuk következőknek ő a főalakja. Hanem addig még sok év tanulsága formálta belátását. Jó ideig igyekezett Babits a Nyugatot semleges középen tartani jobb és bal között, nem látva át ennek a képtelenségét az egyre fasizálódó világban. Kassákék bal felől támadták, de a Babitsnál sokkal baloldalibb Móricz Zsigmond is kivált a Nyugattól. Jobb felől pedig, ha tudomásul is vették Babits költői nagyságát, ellenségesen néztek az egész Nyugatra.

Ilyenformán élete végső esztendeiben egyre elszigeteltebben állt az ellentétek között. Már maga sem hitt az elefántcsonttorony elméletében, és azt kezdte hirdetni, hogy a szellem emberének őrtoronyban kell állnia. Ez is azt jelentette, hogy a költő maradjon az események fölött, de figyelje, mi történik, és jelezze a veszélyt. A veszély pedig nagyon is itt volt már. És akkor a már egyre betegebb költő kilép a sokáig görcsösen őrzött toronyból, és hitet tesz. Élete végén megírta élete egyik legfőbb művét, a Jónás könyvét. A lírikus egy nagy jelképes elbeszélő költeménnyel zárta le pompás életművét. A Bibliából vett, groteszken tragikomikus költemény a prófétáról szól, aki el akar futni hivatása elől, de nem lehet: jön a cethal, és lenyeli, mire belátja tévedését, s amikor a cethal kihányja, mégis elmegy prófétának, majd rémülten látja, hogy nem úgy következnek az események, mint ahogy prófétálta. Megérti azonban, hogy élete árán is az igazságot, az emberségességet kell szolgálnia. Nem sokkal később, ötvennyolc éves korában, gégerákban halt meg 1941. augusztus 4-én.

1. korszaka (-1913 -ig) - arisztokratikus individualizmus kora - nagy hangsúlyt fektet a formai tökéletesség megvalósítására; sokszor a tartalom rovására - mitológiai képek sokasága; a versek mögött érződik az olvasottság, műveltség – a fiatal Babitsnál fontos a forma - nem a szimbolizmus, hanem inkább szecesszió hat rá – jellemző: zárt, kötött formák; időmértékes verselés - egyéniségében ellentmondás: szemérmesség, nagyfokú bezárkózás és a kitárulkozás igénye.

Levelek Iris Koszorújából verseskötet (1909)
A cím jelképes értelmű, s egyúttal a költői program kifejezője is. Iris az istenek követe, a szivárvány, a világ sokszínűségének szimbóluma; a levelek a versek, egy-egy, gyakran egymástól elütő szín hordozói, melyek nem önmagukban, hanem a kötet egészében tükrözik a sokszínűséget. A kötet három pillérre épül: a programadó nyitóvers az In Horatium az időben legkorábban keletkezett A lírikus epilógja zárja a kötetet, majd a kurzívval kiemelt Húnyt szemmel – mely a kötet háromnegyed részénél helyezkedik el – a szecesszió életérzésének egyik legszebb magyar megnyilatkozása.

In Horatium óda, ars poetica. Himnusz a folytonos változásról, az állandó mozgásról. A cím jelentése bár kettős: Horatius ellen illetve szellemében – a vers egésze az előbbit hitelesíti. Témája: változó világ filozofikus megfogalmazása. A vers kultúr- illetve bölcselettörténeti alapját a hérakleitoszi és a horatiusi világfelfogás, illetve életelv adja. A kurzívval írt felütés Horatius egyik legnépszerűbb, „Odi profanum vulgus et arceo” kezdetű ódájának szabad átköltése. A szellemi arisztokratizmus egyúttal össze is köti a horatiusi és hérakleitoszi világfelfogást, hogy aztán a későbbiekben egyértelműen szétváljanak. Babits az örökké változó, mindig megújuló világ eszméjét a preszókratikus görög filozófustól veszi át, versbe emelve annak talán leghíresebb gondolatát, a „pantha rei”-t “Nem lépsz be kétszer egy patakba”. Hérakleitosz szerint a tűz és a víz a világ két princípiuma. Horatiust idézi a kikötő, az aranyos középszer gondolata. Az állandóság és a változás dialektikáját esztétikai–poétikai szinten a “szabad szolga” oximoron jelöli. Ennek szellemében a horatiusi gondolatokat elvető költemény a római költő kedvelt strófaszerkezetében, alkaioszi versszakban íródott, de a költői szabadság jegyében.

Messze…messze… impresszionista vers. Sokrétűen kapcsolódik a költői programhoz. Részint a magyar impresszionista stílus remeke, a nominális stílus lehetőségeinek ad abszurdumig vitele. A versegész ily módon a maga leporellószerűségével nem csak az állókép jelleget hangsúlyozza, hanem mozgalmasságot is visz a versbe. Életérzését tekintve közel áll a szecesszió elvágyódás-kultuszához. A kötet egészét tekintve a világ sokszínűségét, gazdagságát hirdeti. Az utolsó strófa ezt állítja szembe az emberi megismerés korlátozott lehetőségeivel és voltával, hiszen – Goethét idézve – a személyiségnek világnyivá kéne tágítani önmagát, hogy befogadhassa a világot.

Fekete ország szimbolista vers. A páratlan, a költészet határát súroló, de a világképbe illeszkedő monotónia valójában a Himnusz Irishez, illetve a Messze... messze... ellenverse. A kortársak a fekete szó túlzott gyakoriságát és pesszimizmusát sokallták. A kiindulási helyzet a lírai én álma, igéi múlt idejűek, majd nominális rész következik, nem találunk igéket, majd jelen idejű igék következnek. Ezzel a középső résszel a múlt időből úgy tér át a jelenbe, hogy szinte észre sem vesszük. A látomás rejtett igazságot mutat be, az álom csúszik át látomásba. Nem magát a látványt írja le, hanem a belső lényeget vetíti ki a külsőre. A fekete szín több jelentésben is megjelenik, pl.: szó szerinti jelentésben: fekete ember, tenger, gyász, kelme. Vannak jelentésbeli összeférhetetlenségek is: fekete öröm (negatív öröm: káröröm); fekete mag, tojás, csíra - itt a jelző a pusztulásra utal, nem lesz belőle élet. A fekete elme: gonoszság; fekete vér, ér: halál. Fekete ország: pokol. Ez az emberek mindennapi világa, a mi világunk. Forma, jelentés kapcsolata: nincsenek versszakok, a látomás a tudattalanból jön, ezért formátlan. Ritmusa gyors, néhol szabályos daktilus, néhol erős licenciák találhatók, melyek megbontják a ritmust.

A lírikus epilógja elégia, ars poetica, szonett. A kötet záró verse (epilógus = utószó). Nem összefoglalója a kötetnek, hanem egy újabb filozófiai–ismeretelméleti probléma megragadása: mi van akkor, ha egybeesik a megismerő alany és a megismerés tárgya, azaz az alany és a tárgy. Útkereső vers a világ ábrázolásáról. A vers filozofikus jellegét erősítik a közismert toposzok. Schopenhauertől veszi át a bűvös kör, a vak dió metaforáját, Nietzsche Zarathustrájából való a vágy nyila és az ómega és alfa. Az önmagábazártság problémájához adekvát a versforma, a szonett. Az elégedetlenség költeménye-a hiábavaló erőfeszítés, tehetetlenség érzése miatt.

Petőfi és Arany Alighanem Babits törekedett a Nyugat írói közül legnagyobb becsvággyal önálló Arany-kép kialakítására. Petőfi és Arany című esszéje (1910) eredetileg könyvkritikának készült, lendületes Arany-apologetika – Petőfi rovására. Babits itt fejti ki hírhedt tételét: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.” Sokan Ady-ellenes élt föltételeztek Babits Petőfi-értékelése mögött, valójában Babitsot nem Petőfi, hanem Arany érdekelte elsősorban. A tanulmány Arany-képe Babits költészettanának hitvédelme is.

Bergson filozófiája Babits Fogarason "találkozik" Henri Bergsonnal. Nagy hatást gyakorolt rá Bergson időről alkotott elképzelése. 1910-ben megjelent tanulmányának címe: Bergson filozófiája. Bergson hatása az Esti kérdésben, érhető utol. "Eszerint kétféle idő van, az egyik a fizikusok által használt egynemű idő, a Kant-féle szemléleti forma, mely a térhez hasonlít; a másik az élőlények különnemű, teremtő ideje: amelyet Bergson tartamnak nevez." És Bergson nyomán Babits is megkülönbözteti az órával mérhető időt (=objektív, külső idő) és az egyén által átélt (=szubjektív, belső idő) időfogalmakat. Az utóbbi (az egyedi élmény átélése) csak az intuíció (ösztönös megérzés, felismerés) segítségével ragadható meg. Bergson felfogásában az élet öntudatlanul is célelvű, de a célhoz vezető út nem egyenes vonalú, hanem kiszámíthatatlanul szerteágazó, akadályokkal teli, mely akadályokkal ütközve az ember az életlendület által halad tovább.

Az irodalom halottjai Írásának koncepcióját műve első részének előszavában így fogalmazza meg: „Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt, diadalmasan bevonulnak az Emlékezet nagy Panteonába. Az irodalom igazi halottjai az elfeledt írók, akiket nem olvasnak, akiknek "mintha hallottuk volna a nevét, akik félbemaradtak és eltemettettek, mint egy torzó, egy csonka szobor.”

Babits új tájékozódási pontot jelöl ki a maga számára a magyar líratörténetben. Az ifjú Vörösmarty illetve A férfi Vörösmarty című nagy hatású esszétanulmányaiban azonosul a XIX. századi költőelőd legfontosabbnak vélt jellemzőjével: “Vörösmarty minden sorából az egyetemesre nyílik rálátás”. A Vörösmarty-esszékben, az alkotói életrajzot cseréli fel a lélekrajzzal, s a versek vagy a lírai esszéprózák értelmezésével rekonstruálja a vizsgált személyiség lelki-szellemi totalitását. Babits egyformán lelkesedik a fiatal és az idős példakép, Vörösmarty iránt: „Amíg az ifjú Vörösmarty műveinek a kifejezés minden klasszicitása, a sorok minden befejezett tökéletessége ellenére is, a képek zavaros bősége valami romantikus kúszáltságot ad s a rendkívülinek, a sohasem hallottnak keresése még fokozza a romantikus hatást: addig a harmincéves költőnek már nemcsak egyes sorai, hanem egész versei teszik a klasszikus tökéletesség benyomását. A romantikus iskola nagy költője ebben az időpontban oly rokon a klasszikusokkal, amennyire egyetlen más magyar költő sem volt az soha. Olyan most a költészete, mint az érett gyümölcs: dúsnedvű, zamatos, édes, teljes, gömbölyű”.

A görögségélményben legfontosabb és legmonumentálisabb Babits-mű. A tárgyválasztásban Swinburne inspirálta Babitsot. Egy homéroszi epizód feldolgozása szophoklészi formában. A dráma hangja, zengése versenyzik minden ógörög művel. A Laodameia tárgya a Szerelem halotti áldozata, egy antik szellem-idéző áldozat, mellyel a szerelmes asszony visszakényszeríti a föld színére férjének árnyát. A mágia elveszíti antik formáját: a halottat nem a szertartások ereje idézi fel, hanem a szerelem és az emlékezés hatalma. A Laodameia hősnője királynő, a királynő-fogalom felségében. Királyné, aki a végzettel dacol, mert úgy érzi, hogy asszonyiságában mélyebb végzetet, örökebb törvényt hord magában, semmint a jóslatok sivár végzete. A dráma cselekvésének megindítója egy végzetes álom. Időbeli elhelyezése: a kora tavasz. Az első kardal „beállítja“ az időt és ünnepli a tavaszt; expozíció. A második epodosz panaszkodik, hogy az istenek rossz, önemésztő anyagból alkották az embert. A harmadik, sirató kórus a dicsőség dicsőítése. A negyedik kórus, – „Hol körbe kerül a Styx vize hétszer“ – a legszebb a kardalok közül. Alapgondolata: jobb nem élni, mint élni. Következő kórusa himnusz Artemiszhez, majd Aphrodite-hez. Ezután következő kórusában a Szerelem nagy fa vagy növény, mely a vérből fakadva hordozza végzetes és keserű gyümölcsét. Most már csak a vég-kórus van hátra, mely sirató-dal. Drámáról lévén szó, a görögségről alkotott vízió természetszerűen a végzet-felfogás körül forog. Babits úgy ábrázolja a görögséget, mint a Végzet sötét őshatalma alatt görnyedők népét.

A fogarasi évek megsokszorozták alkotóerejét, már 1911-ben elkészült következő kötete, mely az 1909 és 1911 közt keletkezett verseit tartalmazza. A második kötet letisztultabb, egységesebb, mint az első, uralkodóak a kötött formák: szonett, stanza. A címválasztás véletlenszerű volt: „Babits akkor még annyira csak az ókori világban élt, hogy második kötetének a Klasszikus álmok címet szánta, s ez lett volna a vezérköltemény. De a költő álmaiba mindig beleszól a kiadó… Hatvany Lajos is jól tudta, hogy a klasszikus műveltségtől mindinkább eltávolodó olvasóközönség nem kapkod majd az ilyen című verseskötet után. Babitsot mélyen sértette ez az anyagias okvetetlenkedés és lemondott ugyan a Klasszikus álmok címről, de kikötötte, hogy ott, ahol felcsapja a kéziratot, onnan veszi a címet, akármilyen groteszk lesz is. Fel is csapta és rábökött ujjával a „Herceg, hátha megjön a tél is" sorra. Ez lesz a kötet címe - mondta és süket maradt minden további kérleléssel szemben.” A kötet újdonsága Bergson filozófiájának, az életlendület elvének erőteljes jelentkezése, illetve a görögségélmény erősödése. Bergson felfogásában az élet öntudatlanul is célelvű, de a célhoz vezető út nem egyenes vonalú, hanem kiszámíthatatlanul szerteágazó, akadályokkal teli, mely akadályokkal ütközve az ember az életlendület által halad tovább.

Esti kérdés legszebb filozófiai költeménye a lét megújulásának kozmikus hiábavalóságát fogalmazza meg. Az egész költemény egyetlen mondatból tevődik össze. Ez nagy sodrást kölcsönöz a versnek. „Midőn az est a féltett földet lassan eltakarja”. Az alany és az állítmány közé egy kibontott metafora ékelődik. Ezt a dajka-metaforát a költő nyolc soron keresztül részletesen tárgyalja.. A természeti kép egy nyári alkony idilli hangulatát árasztja. Az l-hangok lágyan lebegővé teszik a képet, valamint az is, hogy a verssorok végén nincs vége a tagmondatoknak, hanem a mondatok áthajlanak a következő sorokba. A rímek és a belső rímek is könnyed, játékos hatást keltenek. A sorok egy-egy emlékképet villantnak fel a múltból. Mindegyik emlékkép csendes szemlélődést fejez ki. Az emlékképnek nem csak az ideje, hanem a helyszíne is körvonalazatlan, ezáltal ez az emléksorozat mintegy beolvad a végtelen időbe és térbe. Versében egyetlen várost említ meg és ez Velence. Több soron át kibontott metaforák és felsorolások növelik az olvasóban a kíváncsiságot: milyen kérdést akar feltenni a költő. A Danaiad-lányokra és Sziszüphoszra utal két metaforában. Mindkét utalás a végeláthatatlan és végső cél nélküli képzetét idézi tudatunkba. A költő megválaszolatlanul hagyja a kérdéseket, az olvasóra bízza a választ.

Arany Jánoshoz szonettjében is nagyra értékelte Babits Arany Jánost. A vers 1909-es változatában még „Hunyt mesterünk” helyett a sokkal személyesebb „Hunyt mesterem” szerepel. Költői példákért fordul a múlthoz főleg a múlt (szerinte) utolsó nagyjához, Aranyhoz. Arannyal hasonlóvá közös lelki alkatuk tette: Babits is a nagy önkételkedők közül való. Fájdalmasan hatottak rá a rossz kritikák, ezt fel is panaszolja versében. Költői programjának megfelelően Babits hitet tesz a nem önfeltárulkozó lírikus mellett.

Új Leoninusok leoninus: rímes-időmértékes versforma. Eredetileg csak a disztichonban fordult elő, a sorközép a sorvég között. (Szűkebb értelemben a rímes disztichont jelöli.)
„Sűrűn csillan a villám, bús szemed isteni csillám
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.”
Egy verssoron belül két szó rímel egymással, legtöbbször a sor közepe és vége.
„Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj”
Babits formaművészetének jellegzetes példája. Dallamosság, és lüktető ritmus jellemzi. Műfaja: idill. Új leoninusokkal büszkélkedik Juhász Gyulának, mint olyan formával, melynek múltja van, mégis egyedül ő használja, lévén a hangulata „különös dekadens”. A „múlt” a magyar 17. századba nyúlik vissza, és a dekadencia szinonimája Babits szótárában a szokatlan, az eredeti, sőt: a lélek összetettsége.

2. korszaka (1913 -19)- a humanista szemléletű ember aktivizálódik; közéleti szerepet vállal - lírájában jelentkezik a kor feszültsége - háborúellenes verseiben éles fájdalommal ír; személyesebb érzések nyilvánulnak meg - kilép elefántcsonttornyából; közéleti szerepet vállal.

A gólyakalifa 1913-ban jelent meg a Nyugatban, 1916-ban adták ki könyv alakban. A jelenésnek, mint a mindennapi életet ellentéteivel és lappangó abszurditásaival megsokszorozó műformának legnagyobb szabású megvalósítása A gólyakalifa. Babits első regénye, amelyben könnyen kimutatható a freudizmus közvetlen hatása. A cím is a témára utal: a mesebeli kalifa gólyává változott és elfelejtette a varázsszót, amivel emberré változhat. Egy kettéhasadt tudatú fiatalember fantasztikus történetének ürügyén a költő érzéseinek és vágyainak kettősségét példázza: Tábory Elemér kétlelkűsége Babits nyugtalanságának, ellentmondásainak kivetülése. A regény hősét, Tábory Elemért ismétlődően jelentkező kínzó álmai egy különös, kettős életbe szorítják. A valóság és a képzelet, a nappal és az éjszaka határai fokozatosan elmosódnak. Családjának büszkesége, Tábory Elemér hol egy kitűnő képességű, gazdag jövőjű úri fiú életét éli, hol egy meggyötört asztalos inasét, hol pedig egy szánnivalóan elnyomott kis írnokét. A két réteg, a reális és az irreális birtokába veszi a fiatalember tudatát, minden váltással újabb és újabb gyötrő szorongásokat támasztva benne. A misztikus befejezést és a fantasztikumot ellensúlyozza az asztalos inas és az írnok életének, munkájának, környezetének nagyon is reális ábrázolása.

Az 1911 és 1913 között írott verseinek a kötete. Poétikai vagy eszmei szempontból nem hoz újat. Elsősorban a verselési lehetőségek további gazdagodása jellemzi. Recitativ jelentése: énekvers, kántálva mondott szavalat (Babits jellegzetes előadói stílusa). Babitsnál az érzékelhető ritmus ellenére melódiátlan versbeszéd és szabad vers benyomását kelti, holott nem az: két, jellegében alig különböző metrikus sorfaj. Tárgya vallomás a költői én válságáról. „A Recitativ már befelé fordult, kényszerülten nyűgöző élmények, nagy magányok sóvárgásai, s a rettenetes háború döbbenete töltik meg a könyvet” – emlékezik vissza maga az érdekelt. Minden kritikánál pontosabbnak találta Babits Adynak az ő Recitativ kötetét ünneplő versét. A felgyorsuló politikai események lírai válaszadásra késztették, a Recitativ már jelzi, hogy a politikai események hatnak költészetére. Itt már megsokasodnak politikai tartalmú versei. Babits hamar felismerte a háború igazi jellegét, és volt erkölcsi bátorsága ahhoz, hogy Adyhoz hasonló erővel szálljon szembe a háborús uszítással. Háborúellenes verseiért a hivatalos politika részéről megtorlást kellett elviselnie (istenkáromlásért perbe fogták). A Recitativ nagy záró ciklusa, a Béke és háború közt, - az 1913- 16 közt írott verseit tartalmazza (erkölcsi – politikai kiállás) - nincs tekintettel a korábbiakra, a kísérletre, kiszolgáltatottan, lemeztelenült lélekkel dadog és verekszik a háború démonjával. Most föladja a „modern vers” közvetettségét, a ciklus versei nagyrészt egyenes szövegek.

Játszottam kezével szerelmes verse miatt egy hazafiatlansággal vádoló hecckampány középpontjába került. A vers utolsó sorai: „nagyobb örömmel ontanám kis újjáért a csobogó vért, / mint száz királyért, lobogóért!” – az uszító sajtó ezt háborúellenesnek értelmezte, és csak jóakarói mentették meg a súlyosabb büntetéstől.

Isten kezében keresztény makáma. A makáma: rímes próza. A szöveg verssorokra tagolódik, a sorvégek összecsengenek, de a szöveg minden (vagy csaknem minden) egyéb vonatkozásában prózai. Az arab irodalomban született. Babits legfantasztikusabb és groteszk, sőt szörnyű látományokban tetszelgő „jelenés”-e. A tételes vallások istenképzetében van valami emberre vonatkoztatott arány: a parancsolatokban, a gondviselésben, a megpróbáltatásokban. Babits fantasztikumának fölerősített magánbeszédére az Isten kezében makámája a legjellemzőbb. Nem az hökkent meg igazán, hogy Istent a természeti törvényekkel nem mérhető jelenségekkel vizionálja, hanem sokkal inkább az, hogy az emberfölötti jelenések és képek közé én-jét is beilleszti és odaérti. A próféta és a szent pusztában ül, s állatoknak prédikál – a pedagóguslélek óriáshegynyi magányához illő visszhangot teremt.

Május huszonhárom Rákospalotán disztichonban írt kétrészes vers. A világháborúig tartó időszakban a maga szenvedélyes hangvételével, közéletiségével kivételt jelent a költemény. Apropóját az 1912-es tragikus tüntetés, az ún. vérvörös csütörtök adta. A két részre tagolt költemény első felében a városperemi, újpesti idill nyugalma, változtathatatlannak tűnő jelenidejűsége kerül szembe a változás szükségességével. A második rész ideológiai szempontból bonyolult módon határolódik el – aktuális szinten a tüntetés szervezőitől és leverőitől is – a téveszméktől, nem tagadva azonban a változás szükségességét. Hatásosan él Babits a disztichon lehetőségeivel, mely egyszerre áraszthat nyugalmat, vagy mozgalmasságot, feszültséget.

Recitativ költemény. A szaporodó évekkel egyre több ifjúkori álomból lesz múlttá dermedt emlék. Babits versben elzokogott boldogtalansága. Írói munkája, feladata miatt elkeseredett, nehezére esik kimondania a szavakat. A szavak lelkének kemény magvai, és egyben mérgek is. Véres sebekkel telinek érzi magát. A zene felold, nem kellenek hozzá szavak, elringat, felold. Ezért kiált fel többször: „Ó, miért nem lettem én muzsikus?” Ha festő lenne, idilli képeket festene. „Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!” De beszédben ahány szó, annyi jaj. A múlt emlékei kedvesek, de a háború, a halál réme megrontja a jelent.

Húsvét előtt dithyrambus (közösségi ének) rapszódia. Az érzelmi hullámzás, a szenvedély szétfeszíti a formát, a vers hosszabb-rövidebb rímtelen sorokra tagolódik. A háború pusztításával szemben a mindenáron való békét hirdeti a vers. A költemény első része hatalmas versmondat, amelynek legfontosabb üzenete a békevágy kinyilvánítása. Babits fél a merész igazság kimondásától, ezért többször is abbahagyja, félbeszakítja a gondolatsort, míg végül a belülről jövő erkölcsi kényszernek engedve kimondja, kikiáltja a vers üzenetét: „hogy elég! hogy elég! elég volt / hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már!”. A megszenvedett, de végül mégiscsak kimondott gondolat elhangzása után a lélek belső vihara elcsitul, ezzel megváltozik a versforma: kétütemű hetes és hatos sorok váltakoznak. Az általános megbocsátás és megbékélés ünnepi áhítatával zárul a vers. A költeményt maga a költő olvasta fel a Zeneakadémián 1916 márciusában - merész tettként értékelték Babits magatartását.

3. a 20-as évek korszaka - rengeteget fordít; több verseskötete jelenik meg - lírájában a formai játékok eltűnnek - kiábrándulás, útkeresés jellemzi – a világháborús pusztítás, a trianoni békeszerződés komorrá tette Babitsot - tudatosul benne, hogy a politika rossz felé halad – politikai eszmék, jelszavak devalválódása, demagógiája elidegeníti a világtól – küldetés érzet: múlt értékeinek megmentése egy újkor számára - célja: a humanista értékek megőrzése, európai kultúra, kereszténység, folytonosság - a 20-as évek végén irodalmi vezérszerephez jut, ennek ellenére zárkózott, magának való marad.

Az 1917-20 között írt verseinek kötete. Kétféle magatartást is helyénvalónak tart a háborúellenes költészetben: az egyik a kiáltás, mely túlharsogja a háború hangzavarát a másik a csönd, mely éppen némaságával tüntet az artikulálatlan hangerő ellen. Szabó Lőrinc így írt a kötetről: „az elveszett harmónia vagy annak siratása. Az élet külső harmóniájával együtt lelki harmóniáját is a háború ölte meg, e kettős fájdalmon át nő viharrá csöndes bánatú hangja, mikor a Legnagyobb Rombolóval, a Háborúval száll szembe. E ponton éri el művészete azt a nagy emberi magasságot, melyet manapság politikai célokból annyian szeretnének magukra hamisítani: azt a magasságot, mely a költészetet próféciává emeli. Természetes, hogy az utóbbi nyugtalan években nem születhettek benne olyan versek, mint azelőtt. Találóbb címe még alig volt verskötetnek, mint ez: Nyugtalanság völgye. Értékének java része egész újszerű, végtelenül édes, szomorú vagy kétségbeesett költeményekből áll, melyek testvérei a régieknek, mégis olyannyira mások, hogy szinte azt lehetne mondani: egy új ember lépett föl velük az irodalomban, egy egész külön jelenség, puszta véletlen, hogy őt is Babits Mihálynak hívják.” „A kötet lírai tartalma: vágyódás az egyszerűségre, vágyódás a jóságra, vágyódás a békére.”

Fortissimo rapszódia. Istenkáromlás címén fogták perbe, ezért Babits kénytelen volt értelmezni saját költeményét. A cím csak a “Süket! Süket!...” felkiáltásig értelmezi a verset, s eddig úgy is tűnik, hogy a világgal nem törődő Istent csak az egyre fokozódó hangerővel lehet elérni. A vers zárlatszerű önértelmezése azonban éppen ellenkező előjelt ad a címnek. Nem Isten fordult el az embertől, hanem az ember lépett ki az isteni és teremtett világ termékeny csöndjéből, s ennek tragikuma és következménye a háború és a zűrzavar.

Zsoltár gyermekhangra zsoltár. Naiv tudatot imitáló költemény. A költő két verses Zsoltára a világ rendjének új igehirdetése. Nyitánya már alapeszméje is: „Az Úristen őriz engem, / mert az ő zászlóját zengem”. A mű hirdeti: amennyire a szabadság az erkölcsi belátásból következik, annyira épp a szabadságra törekvés tesz erkölcsössé. Világmagyarázata tudatos módon együgyű:

„Ő az Áldás, Ő a Béke,
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.”

Zsoltár férfihangra zsoltár. A gyermekihez hasonlóan ősinek hangzó világmagyarázata szerint az ember a mindenség központja – kozmologikus természetfilozófiájának értelmét már első szavai kimondják: „Tudod, hogy érted történnek mindenek…” A vers célképzettől áthatott természeti és történeti rend megjelenítése s dicsőítése. Világrendjének szemléltetett szépségét elragadtatott együttlátások festik. Babits most már nem is a békét, hanem a lét összhangját énekli, s még a háborút is a gondviselésnek tulajdonítja: a hadakat is az elrendelt sors akaratának fogva föl. A Zsoltár gyermekhangra még drámai szituációt foglalt magába, az egy évvel későbbi „zsoltár” már a küzdelem jelzése nélkül a változó élten túli harmóniavágy igézetében fogant. Az érett Babits világképének legfontosabb mozzanatai jelentkeznek: szabadság és predestináció kettőssége, az egyéni, egyedi lét és a történelmi idő ellentéte, az önformálás, önalakítás szükségességének fel nem ismerése.

Szini Gyula írása:”Egy kötetnyi próza a Babits Mihály gazdagon csengő neve alatt. Az irodalom igazi barátai kapva fognak kapni ezeken az érdekes írásokon, amelyek különböző időben láttak napvilágot, tovább rajzottak emlékezetünkben és most "Karácsonyi Madonna" cím alatt össze vannak foglalva. Tizenegy novella és egy kis színdarab. Költő alkotásai ezek, olyan költőé, aki kétszeresen mestere a magyar nyelvnek.” „Pedig valóságos erényszámba megy, ha valaki a mitológiát úgy ismeri, mint Babits a "Mythologia" című novellájában és a Kazinczy korának levegőjét, nyelvét, szavajárását oly alaposan, részletekig menő szaktudással uralja, mint Babits "A literátor" című egyfelvonásosában. Amott a görög regevilág gazdagságára, pogány életörömére eszmélteti az embert, emitt pedig Kazinczyban olyan kort varázsol elénk, amely nyugtalanságában szinte mai és aktuális. A tudás, a tanulmány olyan írót, mint Babits, nem húz le a mélybe, hanem fölemeli, inspirálja. Ha csak a tudományát teregetné ki, fáradtan ejtenők ki a kezünkből ezt a könyvet. De ezek a novellák, a maguk különös, mély hangulatukkal, misztikus arabeszkjeikkel mélyen belevésődnek az emlékezetbe. Egy-egy gondolat színes hordozója valamennyi és szimbólummal fejezik ki olykor a kifejezhetetlent is, mint a "Karácsonyi Madonna" című elbeszélésben és még inkább a "Drága élet"-ben. Az utóbbinak a témája egészen röviden annyi, hogy egy híres író életét egy hindu herceg valami titkos szerével hosszabbítják meg, de ez az orvosság olyan drága, hogy tönkremegy belé, felesége, gyermekei összeroskadnak, megvénülnek, mert az író élni akar mindenáron, holott már meghalt, mert divatját múlta. Végre a saját gyermekei rejtik el a párnája alá a pisztolyt, amellyel magát és családját megválthatja az oktalan szenvedésektől.”

Tímár Virgil cisztercita szerzetes tanár és tanítványa, Vágner Pista kapcsolata.
Babits az égi és földi szeretet és szerelem természetét, lehetőségeit, határvonalait gondolja végig lírai érzékenységgel és filozófiai alapossággal. Számos saját korában különösen érzékeny témára kérdez rá zavarba ejtő pontossággal, s így a regény egyben remek társadalmi korrajz is. Vágner Lina, a züllött múltú, magányos nő korai halála után fiát katolikus szerzetestanára, Tímár Virgil veszi pártfogásába atyai szeretettel és gondoskodással. A lassan bontakozó, boldogan meghitt kapcsolat azonban megszakad, mikor jelentkezik Vitányi Vilmos, az izraelita újságíró, az anya levele szerint a fiú vér szerinti apja. Az alakulóban lévő kamasz bizonytalan, két ellentétes pólus között habozó identitását jelzi, hogy Tímár és szülővárosa Pistaként, míg apja Vilmosként ismeri. Apa és fia viszonya, evilági férfiasság és szellemi erő, emelkedettség és földi szenny, felekezetek közti feszültségek, szeretet és önzés, szeretet és szerelem, emberek közti és isten iránti szerelem kerül itt konfliktusba. Az ismétlődő helyzetekben feltűnő ellentétes karakterek pedig arra késztetik az olvasót, hogy ezeket a felmerülő kérdéseket saját előítéletein felülemelkedve gondolja újra, mélyebb megértésre és békére törekedve.

Sátordy Imrus tanár kálváriája. A művet a háború alatt lírai indítékból kezdte papírra vetni: a regény meséjébe menekült a korválság elől. A Kártyavár epikuma, mint Babits regényei általában, személyes tapasztalatból táplálkozik, de az író elsősorban kísérletezik anyagával. Cselekményét társadalmi regényként indítja el, majd sajátos kompozíciós ötletként magát a várost teszi meg munkája hősévé, az utópisztikussá vált történetet fordulatos detektív-história mellékszálával szövi át, végül formabontó elgondolással színre lépteti a Bábjátékost, aki elcsomagolja a bukott figurákat. A tartalmi elemek az írót körülvevő világból valók, formai játékait még szecessziós korszakából hozza, s így a Kártyavár két stílusperiódus határán nem képvisel tiszta stílust; vegyes hatást ébreszt. A naturalista ízű leírások például irreális benyomást keltenek, mintha lírai indulatait, romantikus viszolygását fejeznék ki valóságábrázolás helyett, és maga a regény, kritikai éle ellenére, nem annyira dokumentum értékű korrajz, mint inkább a valóság víziója.

Az író két gondolata a műből: "A művészet különös kompromisszum idő és örökkévalóság között. S hát még az irodalom, mely formájában egyúttal beszéd is; nemcsak alkot, hanem mond is valamit; s mint minden beszédnek, kérdések és válaszok közé kell iktatódnia.” „Miután fölfedeztük a világ sötétebb oldalát: most újra fölfedezni hozzá az egész világot, a maga teljességében, elhanyagolt lelkiségével s már-már elfeledett fényességeivel együtt: mi más ez, mint út az új klasszicizmus felé?” Babits Mihály az 1920-as évtizedben írott írásaiban egységes fogalomrendszert használt a költészetről, annak helyzetéről, perspektíváiról kialakított elgondolásának megjelenítéseként. Ebben a fogalomrendszerben az új klasszicizmusnak kitüntetett szerepe van. Az Új klasszicizmus felé műfajtalan töprengés a felelősségről: a felelősség itt a jó választás felelőssége. Tehát van jó és van rossz választás, van olyan, amely hozzájárul a válság elmélyüléséhez, s van olyan, amely a válságterápia szolgálatában áll. Babits nehéz helyzetben írt. Miközben általa téveseknek és általa helyesnek tartott utakra mutatott rá, ezzel programot adott, és ezt úgy kellett tennie, hogy útmutatásai ne tűnjenek fel programszerű színekben.

Az 1921-24 között írott versei. Babits a magánélet, az idill szigetére szeretett volna elbujdosni a világ elől. A hitvesi szerelem, s az új renddel szembeni elégedetlenség hangja szólal meg. A házasság révén kialakult biztonságot adó élethelyzetre utal a kötet címében szereplő sziget, mint a pozitív értékek szimbóluma. A tenger ezzel szemben csupa negatívum, pusztulással fenyegető, rontó erő. Új témák jelennek meg költészetében, melyre a felerősödő szociális érzékenység jellemző. Már itt szerepet kap a halállal való szembenézés. A költő tiltakozik az új barbárság ellen. Ez már egy elmélyültebb, klasszicizálódó költészet. Babits mondta a kötet címéről: az emberi sorsok habjai voltak egy nagy sorstengernek, ma úgy állunk korunkban idegenül, mint a sziget, melynek a körüle zajló tengertől csak félnivalója van. Vissza lehetne vonulni a szigetre, de az nem elég magas ahhoz, hogy az érzékeny lélek elől elrejtse a nemzet, az emberiség szenvedéseit.

Petőfi koszorúi emlék-vers. A közélet torzulásaira először a Petőfi-centenárium kapcsán figyel fel annyira, hogy verssel tiltakozik ellene. Tiltakozó verse a Petőfi koszorúi 1923. január 1-én jelenik meg a Nyugatban. A közösséghez szól, s elítéli azokat, akik csupán vak megszokásból gondolnak Petőfire, azokat, akik megtagadják, ill. kisajátítják. Végül Babits az ifjúsághoz fordul, tőlük várja bizakodva a jövő szabadságának megteremtését: „Kelj magyar ifjúság, légy te virág magad!... Légy szabad virág szabad földön.”

Vita. Berzeviczy Albert Adyt és a Nyugat íróit etikai alapon bíráló szavaira Babits és Schöpflin válaszolnak a lapban. Berzeviczy azon sajnálkozott, hogy a magyar irodalom, úgymond, „kettészakadt”. Ezért egyértelműen Ady Endre költészetét és a Nyugat-mozgalmat tette felelőssé. Babits igen tárgyilagosan és határozottan cáfolta meg nagynevű ellenfelének vádjait, különösen azokat, amelyek Ady költészetét „cinikusnak” és „nemzetietlennek” kívánták beállítani. Egyszersmind szorgalmazta az álláspontok közelítését. A kiegyenlítődés nem jött létre, és a konzervatív, illetve a modern irodalom fórumai és képviselői a továbbiakban is nagyfokú bizalmatlansággal figyelték egymást.

1880-1910 játszódik. A címben szereplő „halálfiai” kettős utalás. Egyrészt hangot ad a szerző kétségbeesésének, amit saját kora, a második világháború felé tartó világ láttán érez. Másrészt a regény szereplőinek megpecsételt sorsára vonatkozik, akik az első világháború előtti évtizedekben, a romantikus értelemben vett, régi Magyarország összeomlása előtt éltek. A gyakori önéletrajzi utalások ellenére a könyv szigorúan fikció, ahogy arra az utószóban figyelmeztet a szerző, bár az életútja erős hasonlóságot mutat főhősével, Sátordy Imréével. A cselekmény két vidéki, középosztálybeli család: a Sátordyak és a Hintássok három generációjának történetét követi figyelemmel. A szinte mitikus anyaként ábrázolt nagymama, Cenci néni az épp eltűnőben lévő aranykor utolsó szimbóluma.
A Halálfiai, a Sátordy Mihály–Rácz Nelli–Hintáss Gyula szerelmi háromszög-regény lekerekítettsége és magában megálló volta ellenére is a következő generációhoz tartozó, Miska és Nelli házasságából születő Sátordy Imrus története. A szerelmi háromszög csak mellékszál vagy inkább előtörténet, amely a főhős színre lépését készíti elő. Imrus pedig a századfordulón kibontakozó magyar modernség képviselője. A regény igazi tétje ennek a modernségnek a levizsgáztatása. Bukásában halálfia lesz az ifjú Sátordy Imre is valamennyi szereplőhöz hasonlóan. Testi haláluk, pusztulásuk, züllésük oka az, hogy nem nőttek föl az élet követelményeihez, feltételeiken sem tudnak úrrá lenni. Passzívak, lelki kiskorúságban szenvednek.

Julien Benda azonos című műve kapcsán írta. Az írástudók árulása Babits leghíresebb és legismertebb értekezőprózái közé tartozik. Formáját tekintve könyvismertetés álruhájába öltöztetett publicisztikai esszé volt azokról az írókat és az irodalmat illető általános erkölcsi kérdésekről, melyek Babitsot már évek óta foglalkoztatták, és amelyeket az 1927-től körülötte föllángoló viták (az „indiszkréciós” vita, a már említett Berzeviczy-vita, a Halálfiai-t ért bírálatok, a Baumgarten-alapítvány gondjai, a Nyugat belső szerkesztés-politikai elveivel kapcsolatban lévő nézeteltérések) előtérbe helyeztek. Babits Benda írásműve mellett egy önálló művet hozott létre. Mindketten azon a véleményen voltak, hogy az írástudó akkor követ el árulást, ha a cselekvés terepére téved, de Babits, aki mindenekelőtt a szépíróról beszélt, ezt az erkölcsi kizáró elvet a művészet területére alkalmazta. Mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy a művész ne politizáljon, ne ártsa bele magát társadalmi küzdelmekbe, hanem abban az értelemben is, hogy a művész tiszta erkölcsét a szépségben való hittel kötötte össze. Rossz oldalon áll a művész, írta, „ki nem hisz a szépségben, csupán a cselekedetben.”

Az 1925-27 között írt versek kötete a humánum őrzése a háború után. Előző kötetében, a Sziget és tengerben Babits és kedvese a legsűrűbben visszatérő motívum, mely a legkülönfélébb témákba fonódik bele. A Régen elzengtek Sappho napjai-ban kifejti, hogy nem oly idő jár, mely a versnek kedvez. Ennek a versnek a legutolsó sora: Az istenek halnak, az ember él lett a címe következő kötetének, jelezve, hogy a korok változó eszményeit túléli az örök emberiesség. A húszas évek közepétől egyre többször kap hangot Babits költészetében az önvizsgálat. Ezek a versei a közélettel annak problémáival foglalkozó alkotónak mutatják a költőt. Olyannak akit még akkor is foglalkoztat a közélet, amikor látszólag visszavonult tőle. Hagyományőrzése nem politikai állásfoglalás, hanem az erkölcs oltalmazása egy etikátlan környezetben. Az alkotói felelősség a baljós jövővel terhes világszorongást, megnevezhetetlen félelmet vált ki belőle. A maga és a kor válsághangulatát a természeti környezet részleteinek szimbólummá nagyításával fejezi ki. A szimbólumversekkel párhuzamosan megszaporodnak önszemléleti költeményei.

Cigány a siralomházban ars poetica. A cím utal Vörösmarty híres versére, A vén cigány-ra. Alapkérdése: az élet értelme a művész számára. A cigány a költőt, a siralomház pedig a körülötte lévő világot jelképezi. Az első három strófa a babitsi költészet egy-egy szakaszát jelenti, létösszegzés. 1. szecesszió, a "hajdan" az ifjúkor könnyed, játékos művészetére utal. Az Úr és bogár hasonlatában ott rejlik a teremtés gondosságának precizitása és a létrejött alkotás jelentéktelenségének ellentéte. 2. a háborúellenes költészete. 3. poétikai bizonytalanság. A gazdasági világválság korában a költészet nem tud segíteni. A szellemi táplálék nélküli ember számára nincs más megoldás, mint az öngyilkosság. A könnyes, csüggedt szomorúságnak külső okai is vannak. Babits eszmevilágára mindig is jellemző volt a többi ember iránti felelősségtudat, amely itt hangot kap. (Majdnem ugyanez a gondolat jelenik meg Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban c.versében is.) A vers zárt szerkezetű, Babits a végén visszatér az indító képhez. A forma illeszkedik a tartalomhoz: tiszta rímek helyett csak asszonáncok vannak.

A gazda bekeríti házát allegorikus vers. A költő a gazda szerepét veszi fel (a gazda szó jelentésének képzettársítása a korban: erősödik a kisgazdapárt - konzervativizmus a városiasodás ellen). A gazda a kertben él, amely a termékenység, a természeti fejlődés zárt világa - visszavonuló, elzárkózó magatartás. A kerten kívül hideg szél van. A modern szél dinamikus, vad, kiszámíthatatlan, pusztító veszélyt rejt, ez a civilizált világ. Utal a pogányságra, jobboldali kollektivizmus képét idézi fel, de lehet kultúrapusztító tömeg is. A gazda magatartása: a régi értékek megvédése, így metaforizálódik a kultúra védelmezőjének jelképévé. Jelen van a konzervativizmus is régi érték megőrzése képében. Egy gazda példázatszerű története, aki védi földjét a hideg szélektől. Verselése a diszharmonikus próza felé viszi el, zaklatott, sok az áthajlás.

4. Az érett Babits(1930-41) - az élete megváltozik: zavarja a vezérszerep (kritikus; fordító; Nyugat irányítója; Baumgarten-díj átadása; MTA + Kisfaludy Társaság tagja) – a Nyugat a fiatalok megjelenési forrása lesz - Európa irodalomtörténetének megírása ( túl szubjektív) – a 30-as években a halál nagy témává válik – a betegség tudata: gégerák.

„Nemcsak te hiszed azt, hogy „lövészárok helyett elefántcsonttoronyba” rendeltettél. Így voltunk egy csöppet mindannyian, mi is, akik most már magunk is öregszünk, s szomorúan s kicsit megcsúfolva nézünk ki a törött ablakokon. Mikor elindultunk, még a nagy fények eleven lobogtak, s épségben állt az Elefántcsonttorony. Áhítattal másztuk a toronylépcsőt, mint valami Bábelét, mely még ki tudja, mily magasba vihet."-Babits gondolata a műből. Hitte, hogy az aranykor után az ezüstkor következett be 1929-41-ig. A harmadik nemzedék, vagy az Ezüstkor nemzedéke (utalás a római irodalom klasszikus felosztására, illetve ezzel a címmel indítottak folyóiratot, de Babits tanulmányának címe is, melyben karakterizálja ezt a nemzedéket) Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István, Dsida Jenő, Zelk Zoltán, Tamási Áron, Szentkuthy Miklós.

A politikai események vészes kibontakozásának prófétikus regényesítése. Babits félelmetes történelmi előrelátással festette meg annak a korszaknak a szociális szerkezetét és tudatviszonyait, melyet a második világháború jelentett. Utolsó regényét egy állandó háborúban élő kilátástalan világról írta. Az események egy meghatározatlan társadalomban játszódnak, ahol a háborúban a férfiak zöme már meghalt, így a nők is katonai szolgálatot teljesítenek. Nincs többé családi kapcsolat, nincs helyük már érzelmeknek, gondolatoknak, a történelmi múlt minden formáját úgy tekintik, mint valami őskövületet. Magát Elzát drámai napokban ismerjük meg: szerelme, Dezső, katonai szabadságának végén, és a nők hadkötelezettségének elrendelése előtt. Dezső visszatér a frontra, s Elzát, a tapasztalt repülőt Schulberg veszi maga mellé ellenőrző gépe pilótájának. De Elza legelső útján a fronton tanúja lesz a hadi terror parancsát megtagadó Dezső kivégzésének, s ezután az ellenséghez vezeti gépét. Ott azonban ugyanaz a hadi érdeknek alárendelt világ fogadja, s most már saját városa bombázására kell kormányoznia a gépet.

A kötet az 1928-33 között született versek gyűjteménye. Babits küldetéstudata szólal meg. Prófétai magatartás, küldetéstudatának kiteljesedése jellemzi a kötetet. Jelen vannak a túlérzékeny ember félelmei, aggályai és a szenvedések árnyai. Dőlt betűvel szedett versei a kötet tagolását szolgálják. A megjelenés évében szívizomgyulladásából még sokáig lábadozott. Ebben a kötetben már foglalkoztatja az elmúlás, a halál gondolata. Főbb témakörök: bezártság, illetve kitörés motívum, elvonulás a természet világába, életképek, igehirdető magatartás, a költői én és lírája önszemléleti képe, életünk össze-függéseinek megragadása, a pszichológiai jelentés, a szimbolikus univerzum összefüggései. Kersztury a kötet verseit úgy jellemzi, mint az önnön mélységei fölé hajló szellem megrendült számadását.

Vers a csirkeház mellől költemény. A prózai külvilágban lévő ember erkölcsi választásának drámáját közvetíti. Az ember érzelmein az eszmélkedés, ezen pedig a morális kötelesség parancsa kerekedik fölül. A vers római számokkal is három részre tagolódik. A belső beszéd kérdő és fölkiáltó mondatainak, sóhajainak és vágyakozásának hullámzásával a küldetésvállalás világgá kiáltásáig jut el. A nyár embertestű, és ez megteremti élőlény és természet egymáson áttetsző légkörét. A csirkeházat festő jelző megszemélyesítő jelentésbővülést ad: „piros cserép a taraja”. Az átröppenő galambpár képe a tudatban egy hirdetőcédulákat szóró repülőgép képzetét kelti. A költőt az érlelő békesség utáni vágy fogja el, de eszméjének mélyebb rétegeiben vívódásai vannak jelen. A verset drámai feszültséggel telíti.

Mint különös hírmondó... allegorikus költemény. Egy mondatból áll, belső monológ. A vers egésze meghatározza Babits a próféta, a hírmondó feladatát. A civilizáció embere a második világ, a technokrácia és haszonelvűség közegében a nóvum utáni futás közben elfeledkezik a polgári világon túllépő, nem változó törvényekről. A három alappillér a szellem, a szerelem és a természet perspektivikusan reményt adó körforgása, mely hozzásegít, hogy túllássunk a mán. A költemény első sora paradoxonnal indul: a különös hírmondó nem tud semmi újságot. A vers előrehaladtával azonban kiderül, hogy ez az újság csupán a napi hírekre vonatkozik, hisz ő a kicsinyes életnél messzebbre lát, őt a lényegi kérdések foglalkoztatják. A próféta a természet változhatatlan rendjére, az örök körforgásra figyel. A nagyobb összefüggések megszólaltatójává lesz ezáltal, s új és nagyszerű hírként kiáltja a völgyben, hogy ősz van! Az egyetemes dolgokra hívja fel a figyelmet a mindennapi, s jelentéktelen ügyek helyett. Babits vágya az, hogy ilyen költővé váljon, s népét e magasabb nézőpontból nézve vezesse. A versben benne van a többször megénekelt esztergomi idill, amely voltaképp elzárkózás a gonosz világtól. Megtalálható a világnak, az egész korszaknak az elítélése embertelen, magát pusztító törekvéseiért; benne az ősz szimbolikus azonosítása az öregedéssel, de az emberiséget fenyegető szörnyű veszedelmekkel is. Azonban kiolvasható mindennek ellenére valami irracionális bizakodás is a természet őszre és télre tavaszt hozó, a kicsi emberi történéseknél hatalmasabb és bölcsebb örök rendjében.

Csak posta voltál önmegszólító vers. A vers az identifikáció folyamatát tárja elénk, azaz önmeghatározási kísérlet, mely egyszerre állítja a személyiség meglétét és fontosságát, és tagadja azt. A személyiség mássága, állandó kiválási kényszere környezetéből, közegéből az idő folytonosságában lel önmagára; lényege, értéke múltat és jövőt összekötő voltában van. Ez a felismerés oldja fel az önmegszólítással együtt járó válságérzetet, hiszen az önmegszólító verstípus lényege mindig a válságérzet, a személyiség mintegy kettéhasadva próbál válaszolni önmaga problémáira. A megszólító mintegy kilépve a hétköznapiság közegéből ad feleletet, illetve szembesíti a megszólítottat létének végességével, s ebből fakadó tragikumával. Ezt a tragikumot oldja fel a közvetítőszerep felismerése. A vers az öngyötrő lelkiismeretvizsgálat teljes megvilágítása. Az egyik lehetséges folytatása a Mint különös hírmondó…-nak.

Babits munkája egy humanista szenvedélyes hitvallása az európai értékek, az európai szellemiség folytonosságáról és egységéről, vagyis arról, amit mi is oly gyakran hangoztatunk napjainkban. Az az egységes, határok nélküli Európa, amelynek létrejöttét annyian áhítják öreg kontinensünkön, Babits könyvében, a kultúra területén, már régóta megvalósult. Babits olyan időben írta meg az európai irodalom történetét, amikor a nacionalizmus vészjóslóan megosztotta és szembeállította egymással a nemzeteket...
Az európai irodalom története a XIX. századi magyar irodalomtörténetekkel ellentétben nem az önmagába zárt nemzeti irodalom eredetének és fejlődésének önigazolását, hanem európai horizontokba ágyazva, az egész kontinens irodalmi értékeinek és kultúrhagyományának vindikációját végzi el; s ezzel együtt, a folyamatba beillesztve a magyar irodalom kiemelt alkotóinak, műveinek értékelését – és nem mellesleg az elbeszélő saját identitásának felépítését – is végrehajtja. Így Babits műve egyszerre vállalja fel az egységes európai kultúra és a magyar (nemzeti) irodalom érdekeinek az elbeszélő által „korszerűtlennek” tartott védelmét.

A Hatholdas rózsakertet Ranódy Sándor 1970-ben megfilmesítette. A kötet Babits poétikus elbeszéléseit tartalmazza, melyeket sajátos humor, gazdag társadalom- és jellemrajz, mély filozófiai gondolat jellemez.
A kötet középpontjában a címadó nagynovella áll. Egy fiatalember története, akit kedve ellen jegyességbe ugratnak s aki meddő, szánalmas kísérletek után az utolsó pillanatban mégis csak kisiklik a házassági harapófogóból. Ami külön megbecsülést biztosít a kötetnek, az a humora. Babitsnál a humor ritka ragyogás. Nem afféle régimódi, széles mosolyú derű ez (bár abból is van benne valami), hanem egy ösztönös férfikajánság, amely a káröröm perceiben cinkos jó barát is tud lenni. A tragikomikus történet hőse Franci, aki mellékes alakja volt a Halálfiai-nak. S ha a nagyregény emléke jótékonyan itatja át számunkra az új novella atmoszféráját, a novella sem marad sokkal adós. Erős, élő, kerek és gazdag.
A Hatholdas rózsakert körül kisebb darabok sorakoznak. A kötetnyitó Tó a hegyek közt egy szuggesztíven rosszhírű, furcsa tavon lejátszódó tragédia homályos és mégis áttetsző előzményeit szálazza szét. A nagynovella derűjéből itt már semmit sem érez az ember.
A Káp isten üde, szatirikus tréfa, az ábrándos nyelvnyomozók ellen. Egy fiatal költőről beszél, aki régi varázslók hevületével keres és talál titkos értelmeket és kapcsolatokat a magyar szavakban.
A következő Trucclyuk is játékos tanulmány, de él nélkül: nagy mű a sértett lélek magányáról, finom és tudós ötletek rövid futamában elvetélve, nyolc oldalon.
Az Egy biztos nyár műfajilag a legszerényebb darabja a kötetnek, de nagyon jól van megírva!
A Két fantázia régibb Babits-novellák merész, kalandos világából való. Itt a nyelv dúsabb, fűszeresebb, a mesék ötletmagja színesen, káprázó gyorsasággal bomlik ki a szemünk előtt.
A Házaspár Gádoroson (Pótlék a Halálfiaihoz) megint olyan kényszerekből született, mint a Rózsakert. Ez is gádorosi történet, mint a nagy novella.

A szenvedés és halál versei. A kötet az 1934-37 közt írt versek gyűjteménye. 1934-től halálos betegségének eleinte asztmának vélt tünetei jelentkeztek. 1937 tavaszán derült ki, hogy gégerákja van, és ezt 1938-ban megoperálták. Ebben a kötetében 18 vers jelent meg. Ez után már alig írt verset. Az utolsó évek lírai termésének már nem adhatott olyan beszédes világképi értelmet, mint ami akár előző kötetéből kiolvasható, de időrendjükben annál megrázóbb művészi látlelete a szenvedés és örömkeresés önéletrajzába zárt emberi történetnek. Életének megpecsételtetését fölismerte, és a másfél tucat utolsó vers tanúsága szerint idegeiben, a tudatot módosító felhangokban visszhangzott az elmúlás egyre harsányabb kopogtatása. Babits esztétikai érzékenysége éberebb, semhogy a fölismerésben rejlő morbiditást középpontba állította volna. A szenvedés és halál a művészet és költészet alapvető kérdései közé tartozik. Babits számára a probléma nem filozófiai–bölcseleti, azaz a betegség önkívületében, s a halál árnyékában nem az a kérdés, hogy miért a szenvedés és miért a halál – hiszen az tény immár, napi tapasztalat – hanem az, hogyan tudjuk emberi módon elviselni a szenvedést és a halált. Ezért van az, hogy a kései Babits költészetében fölerősödnek a kultúr- és művészettörténeti rájátszások, allúziók, hasonlatok.

Ősz és tavasz között példázat. Az irodalmi köztudat már a megjelenés pillanatában a magyar líratörténet reprezentatív alkotásai közé sorolta. A vers szervezőelve a líra- és stílustörténeti rájátszások sora. Felismerhető az Őszikék keserű számvetést készítő Aranyának hangja, Csokonaira utal a magára maradottság érzésének kifejezése, ugyanakkor a XVI–XVII. századi protestáns prédikátorköltők hangját is idézi. A barokk képzetkör jellegzetes motívumai bukkannak fel az elmúlás és hiábavalóság kifejezésére.
A szecessziós hang, a naturalizmus illetve a verizmus képei is megjelennek. A preraffaelita költészet kedvelt motívuma volt az utolsó versszakban megjelenő letört rózsa. A legfontosabb szervező azonban a középkori haláltáncokat idéző refrén. A hangvételek és hangfekvések sokasága is egységet alkot a versben, az elégikustól az ironikusan–keserűen groteszkig. Paradox módon a rájátszások, felidézések sokasága éppen a halál egyediségét hangsúlyozza, melyet semmissé még az asszonyi jóság sem tehet, legfeljebb segít – mint ahogy a megidézett költői példák is segítenek – az út emberi méltóságú megtételéhez.

Balázsolás költemény. Személyes, segélykérésre komponált vers. A vers szervezőelve a gyermekkori szertartásemlék felidézése, a balázsolás vagy Balázs-áldás. Szent Balázs, Sebasta püspöke, a torokbetegségek védőszentje. Ez az emlék teremt lehetőséget kétféle emberi magatartástípus megfogalmazására, a gyermek és felnőtt szembeállítására. Nem életkori, egyedfejlődési periódusokról van szó, hanem a létezéshez való viszonyról. A gyermek öntudatlanul, a dolgok értékét nem ismerve éli életét. A felnőtt a dolgok végességének tudatosságában él, s ha a létezés véges, akkor annak egyes összetevői is, így a szenvedés is véges. A felnőtt tehát ismeri a dolgok valódi értékét, tudja, hogy “nem is olyan nagy dolog a halál”.

Utolsó időszaka - tudja, hogy meghal; a halállal küzdő Babits a megélt, szubjektív élményre már mer nyíltan, egyes szám első személyben beszélni - utolsó jelentős műve: Jónás könyve, Jónás imája; számot vet magával; felvállalja hibáit.

2. rész: Jónás a cethalban háromnapi meditáció után „megbékél” a szereppel

3. rész: Jónás a bűnös városban – háromszori figyelmeztetése kudarcot vall

A Jónás könyvében prófétikus verseit folytatta. A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt, nagyszabású lírai önvallomás is. Kívülről szemléli önmagát, önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem mindenben azonosul műve főhősével. A küldetéstudat mellett jelen van az irónia ill. a groteszk humor is. A kezdetben gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől.
Kozmikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken. Groteszk alakként jelenik meg a cethal gyomrában, ahonnan Istenéhez szól. A költő Jónást Ninivében esetlennek, nevetségesnek mutatta be, aki kérlelhetetlenül, magát túlkiabálva igyekszik teljesíteni küldetését. Ennek ellenére szégyenben marad: kinevetik, kicsúfolják, gúnyt űznek belőle.
A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból.
Babits versének története csaknem végig követi híven a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását. Legfontosabb eltérés a két mű között Ninive lakosságának viselkedésében van: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddő szavára. Ott érthető és logikus az Úr kegyelme.
Babits művében gúny és közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, ezért indokoltabbnak tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen. A szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, ebben ott rejlik valami remény Babits jelenjére vonatkozóan: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei túl fogják élni a gonoszságot. Jogos ugyan Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánnia, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe.
“A szó tied, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, én cselekszem.” - zárja le a vitát az Úr közte és szolgája közt. Ekkor Jónásnak rá kell eszmélnie, nem az ítélkezés az ő kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen.
Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell.
Többen lelkiismeret-furdalásként értelmezték az egész Jónás könyvét, ahol egész életművéért való bűnbocsánata szólalt volna meg benne. Babits nem vádolhatta önmagát cinikus némasággal. Nem az önvád szólal meg e művében, hanem belső vívódása az erkölcsi kötelesség kiállásra késztető parancsa és a közszerepléstől visszahúzódó természete között.

A Jónás imája közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagy beteg költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok - átlépve gátakat, ritmikai egységek határait. Bátran és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, most már nem rest, hanem fáradhatatlan szolgaként követi a Gazda, Isten parancsait, sugalmazását, egészen addig, amíg teheti.

Fekszik tehát a költő egy csupasz, kicsi kamrában. Ablakán át apró ferencvárosi udvarra lát. Fölötte lebeg orrát érintve súlyosan és tömören a nagy gömb, melyből a rádiumbesugárzást kapja. S miközben mozdulatlanul, látszatra unatkozva hever alatta, mint írja, ritka élményeket él át. Nézi a gömböt, mint egy kristálynéző fakír, s víziókat lát benne. Zománcos felületét cikcakkos márvány-zatok szelik át; a cik-cakkokban hasra fekszik az ablakokból visszaverődő fény, s szivárványosan imbolyog. A fényekből és színekből vigyorgó-sápadó arcok állnak össze, majd elpattannak és szerte-foszlanak.
S ő, a gyógyulásra váró, mozdulatlanságra ítélt páciens csak fekszik alatta, rejtelmes befolyások kereszttüzében, a nagy, lebegő súly alatt, mely ha leszakadna, tüstént összezúzná . S úgy érzi, mintha az egész világ ekként feküdne valahogy, titkos befolyásoknak kitéve, megmeredten, egy nagy lebegő súly alatt, s minden pillanatban rettegve, hogy a súly leszakad, a végső katasztrófa bekövetkezik.

„Mostanában nem sok ujat tudok irni. Az a boldog szellemi feszültség amit az irodalmi alkotás jelent, olyan nekem mint a tilos paradicsom. Mit csinál az iró ha ujat nem irhat? Körülnéz régebbi irásai között... Rengeteg irásom van, cikkem és tanulmányom, ami könyvalakban még nem jelent meg. Többnyire irókortársaimról szóló kritikák, méltatások, vitacikkek. Ezeket eddigi köteteimből tudatosan kizártam. Nyers időszerüségük nem is illett volna az elvi tartalmu kötetekbe. De féltem is könyvbe venni őket. Kortársi itéleteinket oly könnyen megcsúfolja az idő! S ki jósolhatja meg, mit érdemes megőrizni a jövőnek? Az élő irodalom folyékony valami. Ami ma legfontosabbnak látszik, holnapra már elvesztheti a jelentőségét...”. „Az a két nemzedék, amelyről könyvem szól, általánosságban nem ily szelid. Jellegzetes képviselői nem a halk, gyöngéd lirikusok; ezek, amig éltek, rendesen háttérben maradtak. A szinpadot a harcos temperamentumok foglalták el, akik ugy érezték, a mai forrongó világban az irónak is ki kell venni részét a küzdelemből. Ezek sokszor egészen ki is sodródtak az irodalomból, valami műkedvelő politikai vagy szociológia felé. Mások viszont magát az irodalmat, a szellem tisztaságát és szabadságát védelmezték a politika ellen, mely soha erőszakosabb s szellem-ellenesebb nem volt mint ebben a két háboru közötti időben. Ez is harcot jelentett. Az elefántcsonttornyokon lőrések nyiltak, és ágyucsövek kandikáltak ki. A biztonságérzés mintha a szellemi világból is kiveszett volna. Maguk a tornyok is gyanusak voltak egymás előtt. Igy vetődött föl a nemzedéki probléma is. Az öregek gyanakodtak a fiatalokra, s a fiatalok az öregekre.”

vissza az elejére

A XX. század első felének költészeti megújulása szorosan összekapcsolódott Babits nevével. Nemcsak azért, mert befogadta a korszak szellemi áramlatait, nemcsak azért, mert mint a Nyugat egyik szerkesztője az új irodalom szellemi vezére volt, hanem mert - ahogy Németh G. Béla megállapítja: "Nem arról írt, amiről a honi közízlés követelménye szerint egy költőnek írnia kellett. Nem a betyárok néphősi szabadságszeretetéről, nem a helyre kedves elbúsító kacérságáról, nem Kossuth vagy Görgey vagy Deák igazáról, nem az örök magyar sors, a különleges magyar küldetés, a végzetes magyar egyedüliség mások által meg nem érthető, definitív tragikumáról, s nem más, szokásos témacsokrokról. Arról írt, a hazai irodalom feladatainak és lehetőségeinek általa fölismert vetületeiben, amiről az európai literatúra java az emberi értelmet és célt keresve, az emberi értéket és valóságot védve írt."
A népnemzeti irányzatot váltó igazán modern, esztétikai és tartalmi értelemben is a XX. századi világot kifejezni és értelmezni akaró irodalom vezéregyénisége volt Babits Mihály. Műveltsége és ízlése kétezer év irodalmának és kultúrájának átfogására tette alkalmassá, az európai szellem értékeinek átmentését ugyanúgy alapfeladatnak tekintette, mint az újítás fontosságát.
Életműve gazdag örökségünk. Költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern világig réved elénk az évezredek látomása, amely által egy érzékeny és nagyon művelt modern ember kifejezi félelmeit, szorongásait, magányát, de a kultúra gyönyörűségeit is. Formakincse is magába olvasztja az évezredek eredményeit. Hangja a szecessziós burjánzásból idővel a klasszikus szigorúságig egyszerűsödik. Egyike legképgazdagabb költőinknek. Szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed. Műfordítói tevékenysége nagyban hozzájárult világirodalmi közkultúránk gazdagodásához. Esszéi, kritikai és irodalomtörténeti művei, ha szemléletük olykor nagyon is vitatható (hiszen politikai állásfoglalás nélkül képtelenség teljes elemzést adni irodalmi jelenségekről), szinte árasztják a műveltséget és a műveltség szeretetét. S tegyük hozzá, hogy vallásos katolikus volt, akinél a vágyott hit azonos volt a vágyott emberségességgel. És ez az emberségesség végül is elvezette a haladó társadalmi hitvalláshoz és kiálláshoz is.